Nem erre neveltek az elődeink, hanem arra, hogy vágjunk vissza.
És mi meg is tesszük.
De nincs benne örömünk.
Talán már odáig jutottunk, hogy nem is akarunk örülni.
Harcolni akarunk inkább, és győzni mindenáron.
Akkor is, ha már milliószor bebizonyosodott, hogy a módszerünk nem működik, sőt.
Az ellenfelünk, ellenségünk malmára hajtja a vizet.
Mert ugye, neki sikerült minket felbosszantani és most röhög a markába.
Gyűlölködünk, vagdalkozunk, lekicsinyítjük magunkban az ellenfelet.
Utána pedig jól odamondunk neki, mert azt hisszük, ez nyugtatja a lelkünket. De nem a lelkünk nyugszik meg, hanem az egónk éli ki magát.
Csakhogy mi ezt a kettőt ma még összetévesztjük.
És azt is hisszük, hogy akit megtámadunk, az a kritikánktól majd megváltozik.
Vagy, ha nem változik meg, majd Isten megbünteti őt, mert mi rossznak ítéljük azt, ahogyan ő viselkedik.
De ez nem így van.
Magunkat büntetjük, és magunkat zárjuk be.
Elintézzük magunknak a boldogtalanságot.
Mert kifelé mutogatunk.
Mit kellene tennünk?
Egyszerű módszer, de ma még nehéz megcsinálni.
Levegőnek nézni a sértegetőt.
Bölcs embert nem lehet megsérteni.
Mert tudja, hogy ő nem azonos a támadóval.
Ha felveszed a kesztyűt és harcolsz, olyanná válsz, mint a támadód!
Nem kell, hogy "nyelj"! :)
Nem kell hogy rosszul érezd magad!
Nem kell hogy magadba fojtsd a dühödet!
De gyors észjárásúnak kell lenned.
És ha gyors vagy, a dühöd elő sem fogja dugni az orrát! :)
Azonnal fel kell hogy ismerd, lehetetlenné teszed magad, ha harcolni kezdesz.
És fel kell hogy ismerd, ha nem reagálsz, a támadódat tetted abban a pillanatban lehetetlenné.
Levegővé válik....
Ha támadás ér, mosolyogj és mondd magadban:
- Ez nem én vagyok, ez te vagy! Semmi közöm hozzád és a véleményedhez.
És végül képzeld el azt egy pillanatra, ha téged néznének levegőnek.
Ez történik a támadóddal, ha okos vagy és tudatos.
Hajlandó lennél gyakorolni a módszert?
